Rácz Zsuzsa: A magyar nők önbecsülése borzalmasan alacsony szinten van

Írta: R.K.A. 2018. január 15., hétfő 10:14
Értékelés:
(0 szavazat)

Rácz Zsuzsa egy ikon. Azoknak, akik személyesen ismerik, biztosan, és nem csak azért, mert tizenöt éve írt egy olyan könyvet, mely elképesztően sikeres lett. Nem. Azért ikon, amit azóta tett és tesz a nők önbecsüléséért, és azért, ahogyan a vállára vette a mai nők problémáit. Brutális súly ez, komoly vállalás. Zsuzsit akkor ismertem meg, amikor 2014-ben megnyertem a Terézanyu-pályázat fődíját, és azóta sem engedtük el egymást.

Az Állítsátok meg Terézanyut hatalmas sikere után volt benned olyan érzés, hogy ugyanolyan jót, vagy még jobbat kell írnod?

Tizenöt év elteltével is van bennem egy ilyen érzés. Nem is írtam utána egy darabig, az Állítsátok meg Terézanyut második része, a Nesze Neked 7 év késéssel jelent meg.

De miért?

Hát ezért. Sokkoló volt, ami akkor történt, totálisan felkavarta az életemet, minden a feje tetejére állt, és ezt magamban rendbe kellett hozni. Minden kapaszkodóm eltűnt. Nem jól éltem meg a sikert, félelmetes volt, és ezt most tizenöt évvel később már értem, hogy miért. Akkor senki nem értette, én magam sem, miért nem örülök. De ennek senki nem örült volna. Egy egészséges pszichéjű ember nem tud annak örülni, hogy egyik nap még munkanélküli, a másik nap pedig megállítják az utcán, és mindenki őt akarja ilyen vagy olyan okból. Ez feldolgozhatatlan.

Akkora szakadék keletkezik a az önmagadról alkotott képedben, hogy nem tudod, melyik az igazi.

Képzeld el, hogy két évig jársz állásinterjúkra, szarrá aláznak, és mindenki beléd törli a lábát, miközben 3o éves vagy és tudod, hogy igenis értesz egy csomó mindenhez - én akkor már 10 évet dolgoztam a médiában. Tehát van egy - reméled - reális önértékelésed, és közben minden szinten kudarcba futsz bele. Aztán írsz egy könyvet, hogy meg ne bolondulj az állásinterjúk, alkalmi munkák közepette, és hirtelen minden megváltozik, szinte egyetlen éjszaka leforgása alatt. Ez feldolgozhatatlan. Nekem. Bizonyára van olyan, aki ezt jól meg tudja élni, nekem azonban nem volt olyan egyszerű. Ezért is vártam ki azt a hét évet. Megírtam a következő könyvet, de akkor is bennem volt ez a drukk.

7 évvel öregebb voltam, bizonyos dolgokon már túljutottam, például a filmen.... De ezek nem voltak jó emlékek…

Persze, örültem, hogy film készült a könyvből, a filmipar megismerése sem volt felhőtlen élmény. Megtudtam, milyenek a viszonyok, milyen egy csupa férfiakból álló stábban dolgozni, úgy, hogy én voltam a kedves írónő, aki csak addig kedves, amíg ki nem nyitja a száját, és nincsenek elképzelései arról, hogy a saját könyvéből mégis mit csinálnak.

A forgatókönyvet te írtad?

Részben igen, a dialógusokért voltam felelős. Nem akartam én forgatókönyvet írni, csak éppen 15 évvel ezelőtt annyira nem értett senki Magyarországon a forgatókönyvíráshoz, hogy elvállaltam a dialógusok megírását. Azért nem baj ám, hogy te írtad a dialógusokat… Nem tudom. Ez egy szakma… Kevés szerzőt ismerünk a világirodalomból, akik örültek a könyvük adaptációjának, mert nagyon ritka, hogy sikerül egy regényt úgy adaptálni, hogy a könyvhöz is hű legyen, és még az író is elégedett legyen vele. Az író alapvetően elégedetlen fajta, én biztos, engem az hajt előre, hogy mindig találok valamit, ami nem tetszik.

Nem voltál megszeppenve, amikor ott ültél a stábértekezleten, és mondjuk nem úgy akartak jeleneteket megoldani, ahogy te elképzelted?

Persze, meg voltam egy kicsit szeppenve, de az alkotás része nagyon izgatott. Miután már beszálltam a filmkészítésbe, azt gondoltam, hogy ez egy tök jó közös alkotás lehet. Egy darabig úgy nézett ki, hogy működhet, aztán persze nem működött. Azt gondolom, hogy azért,

mert Magyarországon többnyire nem sokat számít egy 3o éves nő szava.

Ha ő az aranytojást tojó tyúk, akkor is ki fogják tekerni a nyakát. Ezzel szembesülni 3o évesen elég brutális érzés. Főleg, hogy én addig egy nagyon védett közegben éltem és dolgoztam. A Magyar Rádiónál nagyon megbecsültek, bár ott sem voltam belsős, és nem is anyagilag értem a megbecsülést, de az egy jó közeg volt. Abban nőttem fel, és arra számítottam 3o évesen, hogy a világ ilyen, az emberek támogatóak, értékelik a tehetséget. Volt egy csomó illúzióm.

Be kellett látnom, a siker nekem arra volt jó, hogy az összes illúziómmal szépen fokozatosan leszámoljak.

Ha leszámítjuk az összes negatívumot, azért szereted a filmet?

Most már megtanultam szeretni, mert nagyon sokan szeretik. Akik nem olvasták a könyvet, többnyire azok szeretik a filmet. Úgy tekintem, mint életem egyik fontos állomását. Ezt is megtapasztaltam, és lett belőle egy jól fogyasztható vígjáték. Szerintem lehetett volna egy sokkal jobb filmet is csinálni belőle, de ez kevés írónak adatik meg. Egyrészt, hogy film legyen a könyvéből, másrészt, hogy abból egy jó adaptáció szülessen.

A színészek kiválasztásában volt szereped?

Részben igen, de nagyon fontos, hogy ehhez is érteni kell. Én nem értettem hozzá. Tök jó, hogy valamennyire bevontak, de… nem értettem én semmit 3o évesen. Egyikünk sem értett semmit 3o évesen, csak azt hittük… :) A könyv után létrehoztad a Terézanyu klubot. Nagyon sokan akartak velem személyesen találkozni.

Igen, én is. :)

Tényleg?

Amikor először beszéltünk telefonon, majdnem infarktust kaptam az izgatottságtól… :)

Na, még jó, hogy nem kaptál. :) Szóval, nagyon sokan akartak velem találkozni, és úgy éreztem, hogy le vagyok kötelezve. Nem tudom, hogy mással is előfordul-e ekkora sikernél, de

én azt éreztem, hogy nem elég az, amit adok, többet kellene adnom.

És ebből azóta sem tudok kijönni. Nagyon sokan akartak velem megismerkedni, és találni kellett erre valamiféle alkalmat. Nekem az író-olvasó találkozó sem tetszett olyan nagyon, mert az nem jó, ha csak én beszélek.

Nem lehetett beszéltetni az olvasókat?

De, de lehetett, viszont ha elhívnak egy író-olvasó találkozóra, azért azt várják, hogy többnyire te beszélj, és ez rendben is van. Engem azonban nem érdekel annyira a saját ügyem, hogy egyfolytában magamról beszéljek. Jól éreztem magam az ilyen találkozókon is, de sokkal jobban szeretem, ha mások is elmondják a történeteiket, hisz töltekezni abból lehet. Így jött a klub ötlete.

Nagyon sokan el akarták mondani a történetüket, rengeteg levél érkezett, melyekre nagyon becsületesen megpróbáltam válaszolni.

Ez persze lehetetlen vállalkozás volt, több ezer postai levél és email esetében… Emlékszem olyan, kockás papírra írt levelekre hatvan-hetven éves néniktől, akik leírták az életüket...hogy mennyire örülnének, ha tudtak volna olyan bátor döntéseket hozni, mint a főhősnő... elképesztő történeteket kaptam.

Nem nagy súly ez?

De, hatalmas. Már tizenöt éve csinálom, és biztos vagyok benne, hogy most már meg kellene állnom. Iszonyú, hogy milyen emberi sorsokat veszel a válladra, és tisztában vagyok vele, hogy ezeken a sorsokon te javítani próbálsz… A pályázat ezért született. Azért, hogy legyen egy fórum, ahol el lehet mondani a történeteket.

A Terézanyu-pályázat sikere azt igazolja, hogy ez hiánypótló kezdeményezés volt.

Én közben igazi segítő szakember lettem, leginkább azért, mert nem tudtam tartani a határokat, ezért inkább megtanultam a Károli egyetem szupervízor szakán, hogy hol a határ. Legalábbis elméletben. De ebből nem lehet kibújni, örök életemben Terézanyu leszek, most már tudom. Azért valamennyit javítottam rajta. Legalább nem döglöm bele. Nem is tehetem, mert van két gyerekem, meg férjem, nem veszhetek el mások történetében.

Muszáj egy kis távolságot tartani…

Persze, persze, tudom… valójában azt tanultam meg, hogy nem akkor segítesz valakinek, amikor ő még arra nem áll készen, nem is érdekli, nem ismeri fel, hogy segítségre van szüksége, hanem akkor, amikor abban támogatod, amiben ő szeretné, hogy támogasd. Csakhogy engem így is, úgy is megvisel, ha nem tudok valakinek érdemben segíteni.

Rájöttem, ha távolságot akarok tartani, akkor ebből előbb-utóbb ki kell szállnom.

Magamhoz képest nagyon sokat fejlődtem, de én azonosulok, magamra veszem mások baját és ez nem jó így.

Ezzel magadat is rombolod… Épülsz is, nyilván, de sokat kivesz belőled.

Rengeteg energiát felemészt, és nem is teheted, ha gyerekeid vannak, nem veheted el az energiádat a családodtól. Ők és a férjem vannak az első helyen.

Milyen a magyar nők önbecsülése?

Borzalmasan alacsony. Az egész, a klub és a pályázat is, sőt a könyv is ezért jött létre… A Terézanyu egy olyan nőről szól, akinek a béka segge alatt van az önbecsülése, csak akkor én még nem tudtam, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Ez gyakorlatilag közállapot Magyarországon.

A nők sokszor még annak sincsenek is tudatában, hogy alacsony az önbecsülésük, aki pedig tudatában van, az küzd, mint koca a jégen.

Nem élünk támogató kultúrában. Nem tiszta, kinek hol a helye, kinek mi a feladata nőként, férfiként… Tizenöt évvel ezelőtt, amikor megírtam a könyvet, azt gondoltam, hogy rohadt nehéz ebben a társadalomban olyan társra találni, aki mellett el tudsz köteleződni. Most pedig azt gondolom, hogy a mai harminc éveseknek még nehezebb. A statisztikák is azt igazolják, hogy a mai harmincasok egyharmadának nincs gyereke, és lehet, hogy nem is lesz. Nem csak Magyarországon, hanem mindenhol az Európában ez a helyzet, de nálunk meg van fejelve azzal, hogy a nők kettős présben élnek. Egyfelől van egy erős szerepelvárás. A hatalmi retorika azt sulykolja, legyél rendes nő, állj be a sorba, szülj, minél több gyereket, menj a konyhába, meg a gyerekszobába, különben kihal a nemzet. A férfiakról egy szót sem szólnak. Kérdés például, hogy akkor most egyedül vállaljak gyereket?

Mert páriává válik az is, aki egyedül vállal gyereket, megbünteti a társadalom.

Másfelől pedig van az a nagyon erős szerepelvárás, ami a legtöbb nőnek most már belső elvárása is, és egyben anyagi kényszer is, hogy megmutathassa, amit tud, hogy letehessen valamit az asztalra, önállóan gondolkodhasson, élhessen, ne adj’ isten még el is tudja tartani magát, ne legyen kiszolgáltatott. A nagyobbik lányom most 1o éves, a kicsi öt, és pillanatnyilag úgy érzem, az, hogy a családi életem is és a pályám is rendben legyen, egy mission impossible. Mindenki előtt leborulok, aki ezt meg tudja ugrani. Rengeteg az atomizált család, ők azok, akiknek semmi segítségük nincs, a nagyszülők távol vannak, vagy nem élnek. Egy gyereket is nehéz felnevelni úgy, hogy magadat is tudd építeni, és a gyerekedet is el tudd tartani, ha úgy hozz a szükség. A férfiakat is nagyon sajnálom. A statisztikák szerint öt férfiból három nem éri meg a 65. Évét. És ahelyett, hogy erre figyelnénk, arról beszélünk, hogy szüljenek a nők.

Rettenetesen megsínylik a férfiak és a nők is ezt az elváráshalmazt.

A környezetemben azt látom, hogy leginkább hagyományos munkamegosztással működnek a családok. A gyerekekkel elsősorban a nő foglalkozik, szép lassan megkattan otthon, és kiszolgáltatottnak érzi magát. Úgy érzi, minden teher rajta van, és ez így is van, mert egy férfinak, aki egész nap dolgozik, fogalma sincs róla, hogy mi van a gyerek zoknijával, mi van a matek házijával, mi van, ha a gyerek lázas, szóval az egész otthoni rendszer fenntartása, az egész logisztika a nőre hárul, aki totál elszigetelődik. A férfi meg belerokkan abba, hogy napi tíz órát dolgozik, hisz neki kell megteremtenie a feltételeket. Gyakorlatilag pénznyerő automataként működik.

Tudom tőled, hogy lesz új könyved…

Remélem… De azt nem tudom, hogy mikor írjak és hogyan mélyüljek el... Azt tudom, hogyan kellene… Ha egy hónapra elmehetnék… De nem lehet, a kisebbik lányomat még nem hagyhatom itt, csak öt éves. Mivel 2009 óta nem írtam regényt, szövegből jól állok, de ahhoz, hogy ebből könyv legyen, még nagyon sokat kell dolgozni. Szerintem akkor lesz könyv, ha lesz határidő… Régen még tudtam határidő nélkül is. Ma már nem.

Mit csinálsz, amikor nem írsz?

Most már 8 éve vezetem a csapatommal együtt a Terézanyu pályázatot és a vele kapcsolatos projektet, illetve az ennél is nagyobb volumenű Aranyanyu-díjat. Ez a díj is azért jött létre, amiért a Terézanyu díj, csak egy másik területet fed le.

Az Aranyanyu-díjat arra találtam ki, hogy a nők önbecsülése és társadalmi megbecsülése javuljon.

Egy társadalom stabilitása nagyrészt az oktatáson, az egészségügyön és a szociális szférán nyugszik. Ha ezek bajban vannak, akkor végünk van. Ezek alapvetően nők által vitt területek. A legnehezebb területen a legnehezebb körülmények között nők dolgoznak. A kórházakban, az iskolákban, a szociális ellátó intézményekben több százezer nő dolgozik, napi szinte küzdenek az elemekkel, a bürokráciával, a pénztelenséggel, és ezzel együtt a rendszer még mindig működik. Azért, mert mindig akadnak olyan fantasztikus pedagógusok, nővérek, orvosok, szociális munkások, óvónők, akik egészen emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Mindezt nem az anyagi megbecsülésért csinálják, hanem azért, mert szeretik a gyerekeket, a tanítványaikat, szeretik a pácienseiket, és mert nagyon jó emberek. Nem öt vagy tíz nőről beszélünk, hanem ezrekről.

Minden évben több száz jelölés jön be, és csak nézünk, mégis hogy történhet az, hogy ennyire alacsony a megbecsülésük.

Minden alkalommal megdöbbenünk, mennyire nem tudjuk, hogy milyen fontos az ő munkájuk, mennyire felbecsülhetetlen, amit tesznek mindannyiunkért. Azt próbáljuk elérni, hogy ők reflektorfénybe kerüljenek. Tudjuk meg, kik azok a nők, akik önfeláldozóan, áldozatkészen, elképesztő elkötelezettséggel, energiával veszik le terheket a vállunkról. Muszáj kiállni magunkért ahhoz, hogy aztán megbecsüljenek. Fantasztikus nők élnek ebben az országban, és az emberek többségének fogalma sincs erről. Talán ezen tud valamennyit változtatni az Aranyanyu, hiszen ez a díj mégiscsak arról szól, hogy a jók végül elnyerik jutalmukat.

A cikk tájékoztató jellegű, a megjelenése pillanatában fennálló aktuális helyzetet tükrözi, ezért az információ felhasználása előtt kérünk, tájékozódj hivatalos forrásból is.

Megjelent: 1855 alkalommal Utoljára frissítve: 2018. január 15., hétfő 10:20

Tetszett a cikk? Köszönjük, ha megosztod!

Kultúr

  • 1

Életmód

  • 1

Sors

  • A

    A "szűz királynő" szüzessége

    Erzsébet királynő különleges géneket örökölt. Nem csak uralkodásra, de szüleit tekintve, szerelemre is született, hiszen a világ egyik legizgalmasabb romantikus történetének gyümölcseként kódolva volt a nagy érzelmekre. Apja, VIII. Henrik, anyja Boleyn Anna volt, aki miatt Anglia királya nemcsak saját, de országa hivatalos vallását is Bővebben
  • 1

Kereső

Kövess minket

Videók

Rövid hírek

  • 10 celeb, akiket bizonyos országokból kitiltottak

    A legnehezebb dolog a világon híresnek lenni. A hírességek gyakran még könyveket is írnak, hogy elmondják, milyen nehéz az életük.

    Bővebben
  • Szülei le akarták beszélni a világsztárt, hogy színésznő legyen

    Ha a szüleire hallgat, Margot Robbie (A Wall Street farkasa, Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) ma „rendes munkát” végezne,

    Bővebben
  • Golden Globe a #MeToo jegyében

    Az idei Golden Globe ünnepség jóval több volt, mint egy nagyszerű filmes díjátadó a Hollywoodban elterjedt szexuális zaklatási botrány miatt.

    Bővebben
  • Begorombult az Arany Glóbusz-díjas színésznő

    Agresszív lépéseket tesz Emily Blunt (Gideon lánya /Arany Glóbusz/, Az ördög Pradát visel /Arany Glóbus-jelölés/), hogy Hollywoodban a nők ugyanakkora

    Bővebben
  • Ezek Meghan Markle újévi fogadalmai

    Meghan Markle számára 2018 élete egyik legjelentősebb éve lesz. Az amerikai színésznő feleségül megy Harry herceghez, ami által a világ

    Bővebben
  • Matt Damon azt hitte, átverőshow-ban szerepel

    Amikor felkérték Matt Damont a Kicsinyítés című film főszerepére, gyanakodva sandított körül: a kamerákat kereste, mert azt hitte, át akarják

    Bővebben
  • Ezt kívánja a rajongóinak karácsonyra Király Viktor

    A népszerű énekes gőzerővel készül karácsonyi lemezbemutató koncertjére, de sűrű programjában sem feledkezett meg rajongóiról.

    Bővebben
  • 1
  • 2
  • 3
  • 4
  • 5
  • 6
  • 7
  • 8
  • 9
  • 10
  • 11
  • 12
  • 13
  • 14
  • 15
  • 16
  • 17
  • 18
  • 19
  • 20
  • Most népszerű

Facebook

Bulvár

  • 1
  • 2
  • 3

Szerelem

  • 1
  • 2
  • 3

Ezotéria

  • 1
  • 2
  • 3

Világ

  • 1
  • 2
  • 3

Gyerek

  • 1
  • 2
  • 3

Könyv

  • 1
  • 2
  • 3

Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért.