Gyógypedagógus vagy. Miért választottad? Nehéz munka, rengeteg empátiát és türelmet igényel…

A gyógypedagógia fiatal korom óta a szívem csücske! Már a középiskolában biztos voltam abban, hogy ezen a területen szeretnék dolgozni, és az élet is ebbe az irányba terelt. Voltak kisebb kitérők, de valahogy mindig visszataláltam a gyógypedagógiához. Igen, a türelem és az empátia valóban fontos része a pedagógiai munkának, hiszen a gyerekek más és más területen és különböző mértékben igényelnek segítséget, és ezek mindegyikéhez alkalmazkodnunk kell. De pontosan ettől olyan izgalmas és csodálatos ez a munka:

minden gyerek egy különleges és egyéni színekben pompázó kis világ,

és a mi feladatunk az, hogy megtaláljuk a megfelelő módszereket, eszközöket, amelyekkel a tanítványaink a legtöbbet tudják előhozni magukból.

Van egy kislányod, aki jövőre megy elsőbe. Szakmai szemmel igyekszel iskolát választani neki, vagy megy, ahová tartozik?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy „anyai” szemmel igyekszem iskolát választani, azaz a kislányom személyiségéhez, temperamentumához, érdeklődéséhez igazodva keresek iskolát.

Mennyire játszik szerepet a munkád a kislányod nevelésében? Más szemmel figyeled a fejlődését?

Hogy őszinte legyek, abban a pillanatban, amikor megtudtam, hogy babát várok, az összes fejlődéstani, anatómiai könyvet elrámoltam a szekrény legaljába, és teljesen lezártam magamban a „gyógypedagógust”. Nem akartam elemezgetni, hogy ebben vagy abban az időszakban minek kéne kifejlődnie, és hogy éppen milyen rendellenességek alakulhatnak ki. A kislányom megszületése után sem végeztem el rajta semmilyen tanult tesztet, nem rágtam a körmöm, hogy a nagykönyv szerint leírtaknak megfelelően halad-e a fejlődése.

Egyszerűen csak élvezni akartam az anyaság minden szépségét és izgalmát.

Érdekes módon nem a munkám játszik szerepet az otthoni nevelésben, hanem fordítva: úgy érzem, hogy inkább a kislányom születése és a vele való kapcsolatom az, ami kihat az iskolai mindennapjaimra. Azt vettem észre magamon, hogy az anyaság megélésével valahogy az iskolában lévő gyerekekhez, helyzetekhez picit másképpen viszonyulok: bizonyos dolgokban szigorúbb lettem, máskor pedig jóval inkább dominál egy konfliktus megoldásánál a feltörő anyai ösztönöm.

A tanár kollégáid tudják, hogy írsz? Mit szóltak hozzá? Olvassák a regényeidet?

Igen, a közvetlen kollégáim tudnak erről a másik kis életemről, és a legtöbben el is olvasták a regényeimet. Sőt van, akinek már kéziratban megmutattam, és többek között az ő biztatásuknak is köszönhetem, hogy a kiadás mellett döntöttem.

Romantikus krimiket írsz. A romantikus vagy a krimi szál az erősebb a regényeidben?

Azt mondanám, hogy a megjelent könyvekben fele-fele arányban van romantika és krimi. Az alaptörténet mindig valamilyen FBI-ügy, egy nyomozás akciókkal, bűnözőkkel, fegyverekkel és drogokkal, de az események át vannak szőve egy igen erőteljes szerelmi szállal. Amikor megírtam a második epizódot, az Ügynök tűsarkúban-t, úgy éreztem, jóval krimisebbre sikerült, ám utólag mégis kiderült, hogy sokkal fontosabb részét képezi a történetnek az érzelem, az események alakulásában

sokkal meghatározóbb szerepet kapott a szerelem, mint azt eredetileg terveztem.

A szakmád megjelenik valamilyen módon a regényeidben?

Nem, semmilyen módon nincs benne a szakmám a történeteimben. Nem volt ebben semmi szándékosság, csupán amikor a saját szórakoztatásomra elkezdtem írni, egy teljesen más világba repítettem magam, egy olyan világba, ami éppen a fiktív léte, a fantázia szabadsága révén adta meg azt az élményt, amitől fel tudtam töltődni, ki tudtam zökkenni a hétköznapi életemből.

Hogyan írsz? Előre megtervezed a történetet, vagy a karaktereid alakítják a sztorit?

Nálam egyértelműen a karakterek, a szereplők viszik előre a történetet. Megjelenik előttem a főszereplők alakja, személyisége, és egyszerűen életre kelnek, helyzeteket generálnak. Van ugyan egy alaptörténet, amiben felvillannak bizonyos kiemelkedő, jelentősebb események, ám sosem tudom előre, hogy oda milyen úton fogok eljutni, milyen események vezetnek odáig.

Azt pedig végképp nem tudom, hogyan fog végződni a könyv.

Volt már, hogy rá akartam erőszakolni valamit egy szereplőmre, de egyszerűen a személyisége annyira nem illett az elképzelésembe, hogy végül megadtam magam, és hagytam, hogy arra menjen, amerre ő akart. ☺

Egy krimiben rengeteg a logikai buktató. Hányszor kell átnézned a kéziratot, mielőtt a szerkesztőhöz küldöd? Megtalálod a logikai hibákat?

Éppen ezt a részét élvezem a legjobban az írásnak: összerakni egy óriási, logikai kirakós darabjait úgy, hogy minden rész pontosan passzoljon egymáshoz! Imádom megoldani a felmerülő gubancokat, összecsiszolni az elemeket, tökéletes megoldást keresni a szerteágazó szálak összekötésére. Alapvetően olyan típus vagyok, aki minden könyvben, filmben kiszúrja a legkisebb logikátlanságot is (még olyan apróságokat is, hogy az előző kameraállásnál még piros körömcipő volt a lányon, most pedig már fekete… ☺), és nagyon tud idegesíteni, amikor egy jó történetbe belekerül valamilyen baki. Ennek megfelelően már írás közben nagyon ügyelek arra, hogy a saját történeteimbe minden kérdésre logikus választ adjak, hogy minden lépés érthetővé váljon. Ettől függetlenül a meglévő kézirataimat sokszor átnéztem (a kiadásig volt rá jó néhány évem ☺ ).

Kapsz segítséget a családodtól, amikor szorít a határidő?

Igen, a családom óriási segítség.

Nem is tudom, mit csinálnék nélkülük!

Mindenben segítenek, amiben csak tudnak: elhozzák a kislányomat az oviból, szórakoztatják, hogy ne kelljen visongó harci kiáltások, esetleg állathangok kíséretében írnom. Vidám itthon az élet! ☺

Írónak vagy inkább gyógypedagógusnak érzed magadat? Melyik az erősebb?

Egy évvel ezelőtt jelent csak meg az első könyvem, A szemtanú, a gyógypedagógia pedig már régóta a hivatásom, így elsődlegesen egyértelműen gyógypedagógusnak tartom magam. Egyszer talán azt fogom mondani magamról, hogy gyógypedagógus és író… de addig van még néhány leírásra váró történetem!

Carrie Cooper regényei ITT megvásárolhatók!